Ez egy olyan bejegyzés lesz, amilyet nem akartam volna soha sem megírni, de az élet úgy rendezte, hogy most ezt érzem fontosnak, így ma reggel leültem a gép elé és elkezdtem. Nyitva az ablak, talán huzat van, talán csak bele ment valami a szemembe, miközben írom a sorokat...

Visszamegyek a régmúltba, mikor még versenyeztem. Volt ebben a korszakban néhány olyan barátom, akik ezt a hobbimat, mániámat végig kísérték, végig segítették, ott voltak velem szinte mindig, akár jó, akár rossz dolgok történtek, a barátság valami ilyen. Nélkülük soha sem tudtam volna ennyi éven át autózni, talán Ők még fanatikusabbak, mint a versenyzők, hiszen nekünk ott volt a sok élmény, amit a verseny nyújtott, a csapattagok és szerelők azonban hihetetlen lelkesedéssel, energiával a háttérben segítették ezt. Rájuk mindig lehetett számítani és ha gond volt, soha sem nézték az órát, hogy ez már több, mint egy munkaidő, valahogy soha sem voltak fáradtak, vagy inkább úgy fogalmazok, hogy de, igen is fáradtak voltak, ám ezen felül kerekedtek és megtettek mindent azért, hogy mi célba érjünk az autóval. Mindig is köszönettel és hálával gondolok azokra, akik nélkül ez a közel 20 éven át tartó versenyzés nem jöhetett volna létre.
 

Sok olyan élmény hozta össze ezt a baráti társaságot, ami felejthetetlen, versenyt nézni ugyanúgy jó barátokkal és ismerősökkel indultunk el, akár itthonra, akár külföldre, mint bármikor máskor egyéb programokra, ha valaki kitalálta, milyen jó lenne ott lenni. 

A kis bevezető után most kiemelek a baráti társaságból egy barátot, Szűcs Balázst, aki tényleg majdnem az egész autósportos korszakban segített, nagyon sokat beszélgettünk a versenyeken kívül is, szinte mindent tudtunk a másikról.
Mesélt a terveiről, a munkájáról, az életéről, ahogy én is, sokszor tanácsokat adtunk egymásnak ebben, ezért is volt jó megbeszélni dolgokat. Voltak jó gondolatai és ötletei, néha olyan meglátásai, amiket ha végig elemeztem, rájöttem, hogy igaza lehet... :-) Érdekes, mikor valaki teljesen más szemszögből lát valamit, a véleményét azonban érdemes megfogadni, mert vagy a meglátásai, vagy a megérzései, de segítették abban, hogy jó tanácsot adjon. 
Anyukája mindig örömmel látott, mindig beszélgettünk egy kicsit, néha olyan dolgokat is mesélt, amikre én már nem emlékszem, hogy mikor mik történtek. Jó dolog nosztalgiázni, de néha nem könnyű az emlékeket felidézni.  

Egyszer egy németországi versenyen láttunk egy nagyon jó dekort egy Lancián, megtetszett és kitaláltam, hogy ilyen lesz a következő ralira a versenyautóm, de akkoriban még nem nagyon volt számítógépes matricavágás, így aztán kézi munkával, ollóval vágtunk ki több, mint 100 puzzle formát és ragasztottuk fel a Ladára. Még a gépátvételen is tettünk fel néhány darabot, hogy az olyan legyen, amilyet kitaláltunk. Annyira jó ötletnek tűnt, hogy felvetette, az Ő autójára is kellene ilyen, így hát a következő héten arra is szántunk néhány napot, hogy ismét ilyen dekort csináljunk, így azt az autót is feldekoráltuk. 
Barátként is ott voltunk egymásnak, hosszú beszélgetések, tanácsok és jó programok jellemezték ezt, sőt később is nagyon sokat segített pl. abban, amihez még nagyon értett, az asztalos munkákban. Neki köszönhetem a konyhabútoromat, amit sok-sok egyeztetés és beszélgetés után készített el, plusz van olyan projekt, amit elkezdett a lakásunkban, aztán hol ezért, hol azért abba hagytunk, de most ősszel fejezte volna be. Nagyon nem szeretném, ha nem Ő csinálná meg a hátra lévő dolgokat, de gyanítom, ez már nem az Ő keze munkája lesz.  

Hogy miért ez a múlt idő? Nos a versenyzésem korszaka már régen véget ért, így erre már csak úgy emlékezem, mint valami múltbéli de nagyon sok élményt adó időszakra. Az azt követő időszakban is sokszor beszéltünk, találkoztunk, nem rég örömmel mesélte, hogy vett egy autót, én is nem rég vásároltam, így email-ben és telefonon megdumáltuk, hogy egyszer találkozunk és megnézzük egymásét meg egy jót beszélgetünk.
Pénteken én megnéztem az Övét, mert jártam náluk, de Ő nem volt otthon... 
Nem volt ok nélküli a látogatásom, megtudtam egy közös ismerőstől, hogy pár napja súlyos kerékpáros balesete volt, így azonnal indultam Dunakeszire, anyukájával beszéltem, tegnap pedig elkísértem Piroska nénit a kórházba, ahol jelenleg ápolják Balázst. Pillanatnyilag kómában fekszik és az orvosa nagyon korrekt módon elmondott minden részletet, amiből az derült ki, hogy nagyon-nagyon kicsi az esély a javulásra, a felépülésre ebből. A fej és agysérülése komoly volt, hogy mitől történt ez, senki sem tudja, nem ütközött, csak haladt, mikor elesett. Talán egy rosszullét miatt, vagy egy pillanatnyi kihagyás miatt, gyanítom soha sem fog ez már kiderülni.
Nagyon durva dolog, hogy néhány másodperc alatt minden, de tényleg minden megváltozhat, akár meg is szűnhet. És durva ezzel a ténnyel szembesülni, mert addig, ameddig csak hírekben lát, hall az ember ilyen esetekről, valahogy olyan távolinak tűnik minden. 
Ahogy ott feküdt az ágyon, sok gondolat cikázott a fejemben. Amit az orvos mondott, azt jó lenne megcáfolni, bár Ő a szakember és a tapasztalat, a tudás beszélt belőle, de ott és akkor az volt a legfontosabb, hogy anyukájának és neki adjak egy kis erőt, mert ezt a harcot nekik kell leginkább végig küzdeniük. A látogatás végén két percet bent maradtam, beszéltem hozzá. Hogy ez csak a szervezet reakciója volt, vagy talán valahol hallotta is amit mondok, nem tudom, de a műszerek egy kis változást mutattak ez a két perc alatt. Ezt én jelnek vettem, hogy hallja a szavaimat és tudnia kell, hogy itt most Ő az, aki ezt a problémát meg tudja oldani, ahogy sok mást már eddig kezelni tudott. Az orvosok mindent megtettek, megtesznek, de azt mondták, itt véget ért az Ő tudásuk, itt a jelenlegi orvostudomány nem tud többet tenni. Bízom benne, hogy Balázs még élni akar és küzdeni fog azért, hogy ne így és ne ilyen fiatalon érjen véget minden...

Este nagyon sok mindent elolvastam erről az állapotról, gyógyulásokról és az ad reményt, hogy vannak esetek, amiknél az orvostudomány megállt, de a beteg nem akarta még ezt elfogadni, így egyszer csak felébredt a kómából. Most is ebben bízik sok ember, Balázs rokonai, barátai és ismerősei, aztán hogy mi lesz az után, az a jövő titka, de ha már van mihez nyúlni, van valami kiinduló pont és remény, az orvosok is könnyebben lépnek tovább. Addig próbálják ezt az állapotot megőrizni.
Szóval néhány napja minden múlt időbe helyeződött át, ez a bejegyzés is nagy részben múlt időben íródott, hiszen most a jelen csak egy állapot, a jövőben tudunk talán bízni és a folytatásban. Ha sokan akarjuk, és Ő is, akkor talán cáfolatot tudunk adni az orvosoknak és ez nagyon jó lenne. Akkor elindulhatna egy új korszak új jelennel és jövővel számára...  

Azzal kezdtem, hogy valami bele ment a szemembe. Amíg ezt a pár sort leírtam, sokszor kellett megtörölnöm a szememet, az emlékek és a gondolatok is hozzá járultak ehhez, de azt hiszem, már nem fogom rá a huzatra. Igen is néha felszínre törnek az érzések... 

Ui: Ma délelőtt kaptam a hírt, Balázs annak ellenére, hogy nagyon sokan bíztak a szinte lehetetlenben és remélték, hogy felépül, nem tudta ezt a harcot megvívni, a szíve hajnalban feladta. Tegnap előtt volt 50 éves.