Ez a név számomra és még nagyon-nagyon sok ember számára fogalom. 

Fiatalabbak voltunk és arról álmodoztunk, hogy autóversenyezni szeretnénk...
Ő már akkor azt csinálta és példaképe volt nagyon sok embernek. Ő volt az, aki tudott eredményesen versenyezni, tudott küzdeni valamiért, ami számára fontos volt és tudott egy utat mutatni azoknak, akik szerették volna követni, mert megmutatta, mit kell tenni azért, ha valaki rallye versenyző akar lenni. Nem véletlen, hogy a név, Ferjáncz Attila, mikor elhangzik, az emberek többsége tudja, kiről van szó.

Ha nyomsz egy "tovább" gombot, olvashatod még, ami most így eszembe jut...

Nem könnyű utat választott Ő, hiszen akkoriban ez a sport messze nem úgy zajlott, mint manapság. Nem volt média, nem volt benne annyi pénz, nem volt könnyű utazni sem, viszont voltak barátságok, voltak fanatikus emberek és volt nagyon komoly akarat, akiknek köszönhetően életben maradt a rallye. De erről azok tudnának napokon át mesélni, akik akkoriban versenyeztek, akkoriban jártak versenyekre nézőként vagy abban a korszakban komálósként az utak mellett várták a mezőnyt. És nagyon sok ember várta azokat, akik a versenyautókkal a másodpercekért küzdöttek, próbáltak a lehető leggyorsabban célba érni egy-egy gyorsasági szakaszon.
Az élet persze nem áll meg, de maradt egy név és sok-sok emlék, amit továbbra is emlegetni fognak azok, akik a ralisport szerelmesei, akik azon nőttek fel, hogy néhányan megmutatták, egy pici országban is van technikai sport, amit lehet eredményesen és nemzetközi szinten űzni. 

Persze emlékek... 
Ismertem még a Volános korszakból, akkoriban nagyon kevés "nyugati" autó volt a mezőnyben, Ő pedig már egy Renault kormányát tekerte, ráadásul nagyon jól. 
Soha sem felejtem el azt a mosolyt, ami 1991-ben Salgótarjánban az arcán volt, mikor a Salgó rallye első napja után célba érkeztünk az autónkkal. Ő akkor jött ki a parc ferméből, mikor mi beálltunk Jotival, az arcán pedig végig suhant egy mosoly, egy elismerés. Tudta, hogy az autónk és mi még nem vagyunk az élmezőnyben, szinte gyerekek vagyunk, főleg az M3-ashoz, de megyünk és talán egyszer oda jutunk, amit szeretnénk elérni, lelkesen küzdünk minden másodpercért egy igazi versenyautóban. Jól eső érzés volt ez a pillanat.
És sorolhatnám még azokat a kis vagy nagy pillanatokat, amik eszembe jutnak, hiszen voltunk úgy a Barum ralin nézőként, hogy büszkén láttuk, mindenki várja Őt, láttunk EB-n olyan murvás gyorsaságit, ahol az első három versenyző, köztük Ő is slickkel ment és agyon verték azt a mezőnyt, akik óvatosságból azon a gyorsaságin a terepgumiban bíztak, hallottuk a kifejezést, amit azóta sem felejtünk el, "Attila Ferjáncz absolútni vitézova"... 

Dr. Tandari János már régebben elbúcsúzott.
Ha vannak fent versenypályák, akkor már talán újra együtt vannak és azt csinálják, amit szerettek, amiért sok-sok éven, évtizeden át éltek. Raliznak...