A mostani bejegyzés furcsa évkezdő gondolatnak, de 2017 utolsó olyan komoly történése ez volt, ami érzéseket és gondolatokat ébresztett bennem, így most leírom...

Ha érdekel, kattints a tovább gombra és gondolkodj el azon, amit írtam.

Mint általában minden lakásban, nálunk is van rengeteg olyan ruha, amit már nem hordunk, de "jó lesz az majd még" dumával talán lustaságból, talán mert tényleg úgy gondoljuk, hogy majd visszafogyunk a régi formánkra, vagy lesz majd alkalom, mikor tényleg ezt szeretnénk felvenni, megtartjuk. Aztán kiderül, hogy bár bent van a szekrényben és a helyet foglalja, de már soha sem kerül sor arra, hogy "azt" felvegye. 
Év végén, karácsony előtti nagy rendrakás címén ilyen ruhákat szedtünk össze a szekrényből a nagytakarítás során. Néha meglepődöm azon, milyen jó állapotban van sok ruhadarab, csak kicsit szűk a deréknál, már nem olyan a stílusa ahogy ma öltözöm, vagy egyszerűen csak van másik, amit jobban szeretek hordani. Azt tartja a mondás, amit egy éven keresztül nem veszel fel, nem használsz, arra gyakorlatilag szinte nincs is szükséged. És ez, ha bele gondolunk, tényleg így van. Így került egy nagy szatyorba sok nadrág, pulóver, ing, majd levittem az autóm csomagtartójába, hogy majd ha egy aluljáró környékén járok, leviszem és oda adom olyan hajléktalannak, aki tud majd ezekkel mit kezdeni, vagy hordja vagy jó lesz üzletelni másokkal valami számára hasznosabb holmiért...
Így pihent a csomagtartóban a szatyornyi holmi, majd a két ünnep között a Dankó utcában autóztam haza felé, egy hivatalos ügyet intéztem nem messze, mikor feltűnt néhány hajléktalan és egy vaskapu felett a felirat, "Oltalom karitatív egyesület". Hirtelen jött az ötlet, ez a jó megoldás, megálltam, kivettem a csomagtartóból a ruhákat és bevittem a vaskapun belülre.  

Azt hiszem, nem erre számítottam, a vasajtón túl minden felé hajléktalanok jöttek-mentek, élték a melegedőben az életüket, a bejárattól nem messze egy szociális munkás ült laptopja előtt és intézte a sorban álló hozzá fordulók ügyeit. Megkérdeztem Őt, mit tudok tenni ezekkel a ruhákkal, a vasajtó melletti szobára mutatott, hogy oda vigyem be, ott vannak azok, akik ezt majd átveszik. És tényleg, abban szobában néhány ember sürgött-forgott, ruhákat és egyebeket rendezgettek, megköszönték a szatyornyi cuccot, én meg már indultam is kifelé az épületből. Azt hiszem ez a kis idő sokkolóan hatott rám és úgy éreztem, ennyit látni elsőre elég volt abból a világból, amit az ajtón kívülről senki sem tud elképzelni, a cikkek, riportok ebből csak halvány szeleteket tudnak visszaadni. Ha valaki egyáltalán oda figyel ezekre, mert valóban könnyebb ezeken a problémákon átnézni, elsuhanni felettük. Az igazság azonban ott van a vasajtón belül és ahogy később olvastam cikkeket erről, a nyitás időpontja előtt pedig a Dankó utcában, aminek mondjuk az ott lakók kevésbé örülnek. Meg persze az ország sok más helyén lévő hajléktalan szállójában...  

Megdöbbenésemet akkor még tudtam kezelni, de hazafelé elgondolkodtam, hova is léptem be néhány percre, milyen világba csöppentem. Emberek olyan körülmények között élnek, amit a kapun kívül el sem tudnak mások képzelni. És nem csak a szag, a nyomor, a helységből és emberekből áramló kilátástalanság, hanem az is, ahogy rám néztek, ahogy szóltak, ahogy gondolkodnak azok, akik ott élnek. 

Ott bent emberek élnek, akiknek minden nap csak az "aznapot" kell túlélniük, nem terveznek hosszú távra, nincs igazán kilátásuk a jobb és szebb jövőre, csak élik a világukat és próbálnak létezni, próbálnak a farkastörvények között is emberként élni. Néhányan persze a jövőjüket úgy tervezik, hogy abban már nem hajléktalanszálló szerepel, viszont van család, munkahely, de Ők vannak kevesebben. Volt, aki mikor meglátta, hogy nagy szatyorra jöttem, annyit mondott, kár volt bevinnem az elosztó szobába, mert ebből ő semmit sem fog kapni. Bízom benne, hogy vagy ebből, vagy más adományából azért igen...     

Hogy mindezt el lehet-e mondani szavakkal? Hát nem. Nekem sem célom, hogy bemutassam ezt a világot, mert nem tudnám. Sokak számára ez nem is létezik, nem tudnak vagy nem akarnak tudni róla. Ez is egy fajta menekülés a valóságtól. 
Viszont aki ezt olvassa, ha elgondolkodik és csak annyit megtesz, hogy legközelebb, mikor otthon pakol, a már nem kellő de jó állapotú dolgait összeszedi és olyanoknak eljuttatja, akik számára ez nagyon nagy érték, már egy picit tettünk azokért, akiknek az élete az utcán zajlik nap mint nap...

A valóság sokkal keményebb, megdöbbentőbb, mint azt eddig gondoltam...