Okurcalar

Megint nyár, megint egy utazás. Törökországot néztük ki ismét úti célnak, mert egyszer már jól éreztük magunkat ott és reméltük, hogy idén sem csalódunk. Persze csomagolással és a repülőúttal kezdődött minden és a fényképező mindenhol nálam volt, ahol volt téma… :-) 
2007-et írunk.
Több olyan részletet nem írok meg, amit a Side-i nyaralásunkról készült beszámolóban már elmeséltem Törökországról, javaslom, ha van ideje és türelme az olvasónak, akkor nézzen rá arra a bejegyzésre is. Meg majd később a többire, mert ahogy lesz időm, teszem fel a beszámolókat. Ebben a beszámolóban azok a gondolatok vannak, amik ezzel az utazással kapcsolatban maradtak meg emlékként. 

A repülőn egy hirtelen ötletből kiindulva megkérdeztem, hogy van-e lehetőség a pilótafülkéből készíteni néhány fotót arról, mit látnak a pilóták a repülés közben? A válasz konkrét "nem" volt, ezt sejtettem, de azt az ajánlatot kaptam, hogy adjam oda a fényképezőt, csinál pár fotót nekem a másodpilóta. Megköszöntem, elkészültek a képek, az egyiket meg is mutatom. És mivel a felhők felett nekem tetszett, amit láttam és a szárny mellett ültünk, így én is fényképeztem pár kockát az utazás alatt.
Megérkeztünk Antalyába, onnan közel 90km-re volt a szálloda, ahol ezt a hetet eltölthettük, így egy kis buszos út következett. Útközben házakat, szállodákat, boltokat és egyéb érdekességeket nézegettünk, és vártuk, hogy megérkezzünk a szállodába, hogy elkezdődjön az "igazi" nyaralás. 

Voltak nagyon szép és komoly házak is, meg olyanok is, amik kissé düledeztek, sok helyen a pusztaságban is egy-egy tanyát lehetett látni. Építkezés szinte mindenhol volt, sok helyen még nem voltak készen a házak, de az első szintet már lakták, a többi még várt arra, hogy elkészüljön. Mint az egy beszélgetés során kiderült, ha egy épületet bevakolnak és befejeznek, azonnal adókötelesé válik, ám addig, míg nincs teljesen kész, nem kell fizetni érte. Nem volt véletlen, hogy az épületek jelentős részénél látszott, ezt a munkát majd folytatják valamikor. 

Érdekesség volt a benzinár, ami közel 500Ft/liter, (2,9 új török líra, de ahol turisták vannak, ott bármelyik boltban a dollárt és az eurót is lazán elfogadják, korrektül átszámolva azt az ottani pénzre, sőt sok helyen az árak mindhárom pénznemben láthatóak) miközben a jövedelem nem igazán lépi túl a hazait, sőt az esetek többségében alatta marad.

A közlekedés személy szerint nekem nagyon tetszett. A kresz-táblák és lámpák csak tájékoztató jellegűek, azaz ha pl. egy piros jelzésnél máshonnan nem jön senki, akkor simán átmennek, ám ha valaki megáll, a mögötte érkezők is megállnak és várnak, nem dudálnak, vagy a várakozót egyszerűen kikerülik, ha jobban sietnek nála. Viszont ha jelezni akarják, hogy már zöld a lámpa, vagy hogy közelednek, alapból a dudát nyomják, mint ahogy akkor is, ha pl. a kis buszok, amik a városi közlekedést és a települések közti közlekedést megoldják, látnak lehetséges utast az út mentén. Rövid dudálás jelzésképpen, sehol sem halható az itthon oly meghatározó hosszú dudaszó. Vannak buszmegállók, ennek ellenére akárhol megállnak a „dolmusok”, azaz a helyi kisbuszok, iránytaxik, ha valaki fel vagy le szeretne szállni, a menetdíj pedig nagyon olcsó, egy 30km-es útért 2 eurót kellett fizetni. Az útvonal mindig az ablakba kihelyezett táblákon volt feltüntetve.

Okurcalar, Galeri Hotel. Ez a szálloda volt az cél, már vártuk, hogy megérkezzünk. A Galeri Hotel honlapja alapján láttuk és az életben is olyan volt, amit vártunk, sőt…
Egy nagyon pici dolog volt, ami elsőre elgondolkoztatott, az erkélyről a szomszéd szálloda medencéjét láttuk, hatalmas és nagyon jónak tűnő, beleéltük magunkat, hogy az a mi szállodánkhoz tartozik, de kiderült, nem. Mert a két szálloda között növénnyel befuttatott kerítés volt, a tengerpartnál pedig minden szálloda bejáratánál volt egy-egy ember, aki figyelte, ki megy be, és annak milyen karszalagja van, mivel megérkezésünkkor kaptunk egy műanyag szalagot a kezünkre, amivel a szálloda minden szolgáltatására jogosultak voltunk és látható volt, hogy oda tartozunk… De csak abba a szállodába volt ez érvényes, ahol kapták a nyaralók.

És amit mi a szálloda medencéjének gondoltunk az erkélyről: 

A széf az egyszerű, de tiszta és kellemesen berendezett, felszerelt szobában az eddigi legésszerűbb megoldással készült, adtak egy kis kulcsot, amit be kellett helyezni belülről a széf ajtajába, majd beírni egy saját kódot és így azzal lehetett nyitni, zárni, amíg a kulcs benne volt belülről. Így nem kellett a kulcsra vigyázni, csak nem volt szabad elfelejteni a számkódot. persze megnyugtattak, ha szenilis valaki, azért a szálloda karbantartója ki tudja nyitni a széfet külön kérésre. :-)
A szálloda tengerpartja kavicsos-homokos volt, alapból gyorsan mélyülő víz és kavics volt mindenhol, de a hullámok és az egész tengerparti hangulat most nagyon megtetszett, nagyon sok fényképet csináltam itt. 

Egyelőre ennyit a vízről… :-)
Több napot a tengerparton töltöttünk vagy a szálloda medencéjénél, a pihenésnek ez nagyon jó és kellemes módja volt. Néhány magyar nyaralóval is megismerkedtünk, örültünk a találkozásoknak és a beszélgetéseknek Velük. Az első nap megtapasztaltuk, hogy a szálloda kis színpadán esténként változatos műsort csinálnak az animátorok, hol zenés-táncos, hol embereket foglalkoztató bingo-show és természetesen műsorszámok, hol pedig a szálloda szépét vagy párját választották meg, poénos és kedves ötletekkel fűszerezve a műsort. Volt, hogy srácok is lánynak öltöztek és volt, hogy a szombat esti műsor kedvéért egy profi török társulatot hívtak meg, akik bemutatták a helyi táncokat, doboltak és igazi hangulatot csináltak, majd a műsor végén késdobáló számmal zártak. Mindez azt gondolom, a szálloda 5 csillagának volt köszönhető, és vacsora után, ha nem akartunk máshova menni, jó volt leülni és kicsit kikapcsolódni a medence melletti színpadnál.

Manavgat
Szombatig nem nagyon mentünk távolabb a szállodától, pihenéssel telt az idő, de akkor reggeli után egy Manavgat-ba induló dolmusra szálltunk fel, hogy azt a várost és a látványosságokat megtekintsük. Az első, amit terveztünk megnézni, a vízesés volt, a dolmus-állomáson kedvesen teával kínálták az utasokat, akik vártak valamelyik buszra, majd pár perc múlva elindult a „wasserfall” feliratú kisbusz, útközben a városban összeszedve mindenkit, aki abba az irányba tartott.

Manavgat nem nagy város, így hamar átértünk rajta, út közben már tudtuk, mi lesz az, ami tetszett és visszafelé meg fogunk nézni egy kis gyalogtúra keretein belül. Odaérve a célállomáshoz hamisítatlan török hangulat és egy bazársor várt bennünket, benne természetesen egy gözlemét sütő néni, egy ember aki üvegdíszeket készített, sok kereskedő és vendéglátós, valamint maga a látványosság, a vízesés. Nem óriási, ennek ellenére nagyon szép, a környezet is csodálatos, úgyhogy nem kis időt töltöttünk el itt nézelődve, fotózva.

Visszafelé a városban megálltunk a folyónál, ahol sok hajó volt, amivel akár sétahajózásra is mehettünk volna, de nem tettük, helyette sétáltunk egy kicsit az utcákban, a boltok között.
Mindenki kedves, segítőkész volt, tudják, hogy a turistákból él ez a vidék, így bárkihez nyugodtan fordulhattunk, ha kérdésünk vagy gondunk volt, nézelődésünk alatt pedig szinte minden boltba és vendéglátó helyre invitáltak. A kínálat mindenhol komoly, szinte bármennyi pénzt el lehetett volna költeni, de uralkodtunk magunkon. :-)

A házakon feltűnt, hogy minden tetőn napelemek vannak, így is használva azt az energiát, ami alapból van Náluk egész évben, valamint hordókban gyűjtik a vizet, amit aztán a nap felmelegít. És a tetők nagy részén szatellit-antenna is volt.
Az építkezések is jellemzőek erre a környékre, a házak többsége színes és bár egyszerű, de mégis stílusos. 

Visszatértünk a dolmus-végállomásra, ahol megkérdeztem egy embert, de mivel nagyon semmilyen nyelven nem beszélek, így kézzel-lábbal és rajzolva, hogy a város nevezetességéhez, a négytornyú dzsámihoz melyik busszal tudunk eljutni, mire mondta és mutatta, hogy csak gyalog. És mivel nagyon értetlenül nézhettem, kivezetett az épület mögül, elmutatott egy irányba és azt mondta, 500 méter a házak között és ott vagyunk. Abból az irányból jöttünk, igaz két utcával feljebb, így ezért nem vettük észre, de nem is nagyon figyeltük, hogy merre lehet a szép épület. Egy ásványvizet vettünk magunkhoz, ami természetesen mindenhol kapható, majd elindultunk, hogy egy kis sétával eljussunk a dzsámihoz. 

A bejáratnál azon hölgyek részére, akik nincsenek megfelelően öltözve, kendő és hosszú szoknya van kitéve, belépni csak mezítláb szabad, de a szőnyegre nem is volna az embernek szíve rálépni. A belső tér szépen festett, mintás és óriási volt, az épület már kívülről is pazar látványt nyújtott, a hangulata pedig magával ragadott minket is. A modernséget a hátsó sarkában található közért jelentette, a környezetében pedig lakóházak voltak, amitől pedig igazán különleges volt az épület, az a négy minaret volt a négy sarokban. Megint sokat kattintottam, mert volt mit megörökíteni. És bár fáradtak voltunk, a nap rettentő erővel sütött, ezt a látványosságot kár lett volna kihagyni.

Szombat este több szállodánál is tűzijáték volt, nálunk pedig a komoly műsor mellett olyan vacsorával készültek, ami minden eddiginél komolyabb volt, mind megjelenésben, hiszen a medence partján szervírozták az ételeket, mind választékban, bár egy alkalommal sem volt olyan, hogy azt éreztük volna, valami elfogyhat.
Nagyon sokféle étel közül lehetett minden alkalommal választani, egész nap bármit lehetett inni a szálloda több pontján, szóval az ellátásra semmi panaszunk nem lehetett. Mindig úgy ettünk, hogy választottunk egy-két fajta ételt, majd a végén sütiket és gyümölcsöket hoztunk az asztalra, mindig nagyon finomak voltak ezek.
Este pedig megint műsor, mint minden este… Az animátorok közvetlenek, barátkozóak és vidámak voltak, nap közben a nyaralók között szerveztek poénos, de jó programokat és vetélkedőket, mindenkihez volt egy jó szavuk. Naplemente után pedig az esti műsorral foglalkoztak, hol Ők csináltak programot, hol segítettek a külsős meghívott előadóknak.

És ha már az evésnél tartok, kicsit elkanyarodva az estétől meg kell említenem a reggelit, ami hasonlóan nézett ki, mint ami a medence partján volt este, csak az étteremben tálaltak. Ami nekem nagy kedvencem volt, az a 10 féle lekvárral megpakolt asztal, ami között pl. a rózsalekvár meglepő, de nagyon finom élmény volt számomra. Minden nap kóstoltam kettő fajtát, és a nyaralás végére fel tudtam állítani egy dobogós listát a számomra legjobbnak találtakból. Szubjektív vélemény, de mivel szeretem a lekvárokat, minden reggel kíváncsian kóstoltam meg ezekből kettőt. Mondanom sem kell, a "rendes" reggeli befejezéseként.

Alanya
Vasárnap ez a város volt az irány, kimentünk a szálloda elé, perceken belül érkezett egy kis busz, rajta a felirat, Alanya a végállomás. Dolmussal közlekedtünk, mert egyrészt szabadok voltunk az időbeosztást tekintve, és nem kellett így "kötelező" bevásárló körútra menni a csoporttal, másrészt annyi időt tölthettünk el és ott, amennyit és ahol csak akartunk. És ez a szabadság a nyaralás egyik fontos része. :-) Út közben egy helyen a rendőrök egy sávra terelték a forgalmat és egy-egy közlekedőt kiválasztottak ellenőrzésre, ám ennek nem esnek áldozatul a dolmusok, viszont a szűkítés pont jó megoldás volt arra, hogy senki se haladjon el gyorsan előttük. A városközpontig vitt a busz, ott volt a dolmusok állomása, onnan néhány perc gyaloglással lesétálhattunk a kikötőbe. Egy hadihajó elkerítve, valamint rengeteg turistahajó, amikre folyamatosan érkeztek a csoportok, hogy egy kis kirándulást tegyenek a tengeren. Ennek része volt egy barlang, a vár és a város megtekintése, valamint egy kis fürdőzés azok számára, akik ezt választották a nyílt tengeren. Mi ezt kihagytuk, helyette saját kis sétát tartottunk a város egy részén.

A tenger kék volt, a nap rettentő melegen sütött, pedig még csak kora reggel volt, így ismét vizeket vásároltunk, hogy folytathassuk a városnézést. 

A várba nem vitt busz, csak taxi, nem kis alkudozással jutottunk el oda, hogy már reálisnak tartsam a viteldíjat, ami egyébként 7 euró volt, a kb. 7-8 km-es útra. A taxisok kis műsort adnak elő, hogy ez nekik mennyire nem jó üzlet, de amikor elindul az ember, távozik a kocsitól, azért még mindig változik az ár, hiszen tudják, a következő sofőr majd belemegy az alkuba és akkor ugrott az üzlet. Megérte, a várból hihetetlen kilátás nyílt az egész városra, a tengerre, de maga a vár is nagyon érdekes volt. Láttuk a „török nagy falat”, ahogy egy ismerősöm nevezte, 7 km hosszú a vár fala a hegyen.

A tenger nagyon kék, csendes és szép volt, a várban rengeteg növény és sok szép virág tette emlékezetessé a látványt.

Lefelé az út egy részét gyalog tettük meg, láttunk kedves kis utcákat, manufaktúrákat, ahol vásároltunk is és nézelődtünk is sokat. A kézművesek ott helyben készítik portékájukat, amiket meg lehet vásárolni. Itt nem nagyon lehet alkudni, de azért egy ésszerű határon belül van rá mód, ha nem csak egy valamit vesz az ember, az árak pedig nagyon barátságosak. 

A kirándulás végén még vásároltunk a városban egy kicsit apró ajándékokat, na meg csokit és egyéb kis meglepetést néhány rokonnak, barátnak, majd visszaindultunk a szállodába. A dolmusok végállomásán bár tájékoztató tábla sehol sincsen, van viszont néhány „szervező” ember, akik eligazítják az utazókat, melyik buszt érdemes figyelniük, hol keressék a nekik megfelelő járatot.

Hétfőn a strandolásé volt a fő szerep, este pedig egy török estre mentünk. A helyszín a három évvel ezelőtti Ali Han Karavánszeráj, itt pihentek meg nagyon régen a karavánok utazói és ez volt az a hely, ahol pár évvel ezelőtt is nagyon jól éreztük magunkat. A műsor teljesen más, a fellépők is és most sem csalódtunk. Fergeteges előadás, népcsoportok tánca és hastánc, amiben meglepetésként egy fiú is fellépett és bizony helyenként azt mondtuk, jobban táncolt, mint a hastáncos nők. A közönségből is felhívtak néhány embert a műsoruk végén, akikkel poénos együtt táncolást próbáltak megvalósítani, ami persze inkább mulatságos volt, mintsem komoly tánc, de a műsor ezt kívánta. Mellé egy kellemes vacsorát kínáltak, svédasztalos megoldással, szóval az este nagyon kellemesen telt.

A megvásárolható koktélok mellé egy dvd-t is adtak, amin az egész műsor visszaidézhető ismét. Mi nem ittunk koktélt, de a műsor végén az asztalnál ülő orosz csoport úgy ugrott fel és kezdett el tolakodni a kijárat felé, ahogy azt az ételekkel teli asztalnál is tették, hogy ott maradt egy dvd az asztalon. Miután senkinek sem kellett és ki volt fizetve, gondoltam egyet és nem hagytam ott. (A történethez tartozik, hogy haza érve itthon kölcsön adtam egy ismerősnek, hogy megnézhesse a hastáncos műsort a dvd-n, de az ő autóját ellopták, benne a lemezzel, szóval könnyen jött, könnyen ment, ahogy szokták ezt mondani)

A műsor után visszatértünk a szállodába, de elalvás előtt még lementünk a tengerpartra, ahol a szél miatt elég komoly hullámokat láttunk, a tenger moraja meg nekem nagyon tetszett. Itt lehetett érezni, hol az erő és hogy „azért a víz az úr”…
Másnap is megnéztük a nagy vizet és természetesen este fotóztam a naplementét, ami lehet, hogy időnként kicsit giccses fotótéma, de nagyon szép élőben is, meg talán képen is…

Az utolsó nap is a tenger volt a fő téma, megint sokat fényképeztem, nem kis hullámok jöttek ki a partra és az egyik annyira erős volt, vagy talán én álltam rossz helyen és rosszul, túl közel a vízhez, hogy elragadta az egyik papucsomat. Azonnal elvitte és mivel döntenem kellett, a fényképező vagy a papucs, hagytam inkább a papucsot, arról nem beszélve, hogy nem vagyok nagyon biztos úszó, így magamat nem akartam a tengerbe vetni. :-) Bosszúból utána dobtam a másikat is, amit többször visszahozott a partra, de hogy miért csak egy papucs kellett a tengernek, arra a titokra nem jöttem rá. De egy „szerencse” volt közben, találtam egy fémpénzt, igaz, értékét tekintve nem ér fel a papucs árával, egy rubel volt a kavicsok között. Emlékként ez is jó lesz. 
A végén sikerült ráerőltetnem a papucs párját is a nagy vízre, sokadszor dobtam be, ha már a másikat nem adta vissza, így már mindkettő bent ringatózott a hullámokon, tőlem kb. 50 méterre.

A helyi nők egy része teljes öltözékben van egész nap, meglepő volt számomra, ez a fátylat, teljes testet takaró ruhát és szoknyát vagy nadrágot jelent, de a kezük is többnyire csuklóig fel van öltöztetve. Még a fürdőzésnél sem vetik le ezt, miközben a férjeik, a gyermekeik egy szál gatyában pancsolnak.

A végére még maradt egy pár kép vegyesen, pl. Alanyában egy szórakozóhely előtt nappal is hab van a szökőkútban, a boltokban férfiak részére is kínálnak ékszereket (a boltos sikítva rohant ki az üzletből, hogy nem lehet fotózni, de gyorsabb voltam, mint Ő és addigra már kattintottam), rengeteg helyen árulnak különböző arany ékszereket, az utcákon nagyon szép és színes virágok voltak mindenhol, a hastáncműsor előtt pedig minden vendéget lefotóztak egy török népviseletes „basával”, és az evvel a fotóval díszített tányért aki akarta, megvásárolhatta. 

Egy lakópark a hegyoldalban, dzsámik mindenhol és sok-sok érdekesség, látványosság, jó szívvel javaslom mindenkinek, hogy látogasson el Törökországba. A nyaralás ára is kedvező és nagyon a turistákra alapoznak a tengerparti településeken, így aztán szerintem mindenki jól érezheti magát ott. De térjünk vissza a fotókra… 

Az utolsó kép egy szövőszékről készült, amivel a helyi asszonyok nagyon szép terítőket készítenek.

És a nyaralás során megtudtuk hogy „Magyarisztán” török terület volt régen, csak elszakadtunk, de mivel ez a 150 év az Ő több ezer éves történelmükben nem nagy idő, így pl. ezt a korszakot az iskolákban nem is tanítják. Nálunk azért igen, és egy kicsit másképp… :-)

Az utolsó napot ezek után pihenéssel, napozással és strandolással töltöttük, este elalváskor a hullámokat láttam és hallottam csukott szemmel, de nagyon kellemes így elaludni, másnap pedig egy kiadós reggeli után összecsomagoltunk, még tettünk egy rövid sétát a vízparton, majd indultunk haza felé. A buszos út is, a repülés is sokkal gyorsabbnak tűnt, mint odafelé, hamar megérkeztünk, egy hét után már győzött a honvágy és jó volt itthon lenni. Na meg az a tény is meghatározta ezt a haza indulást, hogy csak ennyi időre fizettük be a nyaralást... :-)