A mai történet főszereplője Ács József, aki nekem mindig is Ács Úr vagy "az öreg".
A rendező az élet...
2012. nyarán történt, hogy egy társasházba tájékoztatót helyeztem ki azzal kapcsolatban, miként végzem a munkámat, mik az elérhetőségeim, stb., miután megválasztottak közös képviselőnek. Egy idősebb férfi jött le pont akkor a levélszekrényekhez, csak köszöntünk egymásnak, majd Ő beszélgetni kezdett egy ott álló lakóval, én meg átmentem egy másik házba kis rajzszegekért, hogy rögzíteni tudjam a papírt a faliújságon. Visszatértem, Ők még ott voltak, éppen akkor fejezték be a beszélgetést. Az férfi megkérdezte, ki vagyok és mit raktam ki, majd azt is, hogy tudnánk-e beszélni pár szót? Mondtam, hogy természetesen, majd felkísértem a lakásába.
Kedves kis lakás, szépen berendezve, igényesen és rendezetten, a falon sok festménnyel, Ő pedig elmondta, hogy komoly beteg, el akarja adni ezt a lakását, de nem sikerül, tudok-e rá vevőt vagy tudok-e ebben segíteni Neki? Mondtam, hogy ha gondolja, foglalkozom a dologgal, majd megkérdeztem, mennyit kér a lakásért. Az ár, amit mondott és amit egy szomszéd, aki meg akarta venni a lakást, soknak talált, az akkori piaci helyzetben kb. 1 millióval volt kevesebb, mint a lakás valódi értéke, így mondtam is Neki, hogy ennyiért ne adja oda, inkább segítek.
Meghirdettük, volt is rá érdeklődés, mert az ingatlan jó helyen volt, a ház csendes és rendezett, maga a lakás pedig kellemes. Néhány nap múlva jött egy komoly érdeklődő, megnézte, majd mondta, hogy visszajönne a testvérével és aztán döntenek. Az öreg úr nem volt benne biztos, hogy mi lesz a folytatás, így egyszer azokban a napokban azt a furcsa dolgot mondta, hogy nem foglalkozik már ezzel, nekem adja a lakást, mert Ő beteg és meg fog halni...
Meghirdettük, volt is rá érdeklődés, mert az ingatlan jó helyen volt, a ház csendes és rendezett, maga a lakás pedig kellemes. Néhány nap múlva jött egy komoly érdeklődő, megnézte, majd mondta, hogy visszajönne a testvérével és aztán döntenek. Az öreg úr nem volt benne biztos, hogy mi lesz a folytatás, így egyszer azokban a napokban azt a furcsa dolgot mondta, hogy nem foglalkozik már ezzel, nekem adja a lakást, mert Ő beteg és meg fog halni...
Nos, akkor egy nagyon komoly beszélgetés történt köztünk, elmondtam Neki, hogy bár beteg, de ez még nem a vég, akarjon még élni és legyen erős, higgyen nekem és jöjjön el ahhoz a dokihoz, akit én ismerek, aki az én pajzsmirigy műtétemet csinálta régebben. És szép lassan, ahogy több alkalommal is beszélgettünk, elkezdett visszatérni az életkedve. Jó volt látni, hogy már tervei vannak, már mosolyog és már nem az a gondolat foglalkoztatja, meg fog halni, hanem célokat talált a folytatáshoz.
Időközben a lakására is meg volt a vevő, az általam mondott összegből nem engedtünk alkudni, hiszen az egy reális és korrekt ár volt, így meglepődve tapasztalta, hogy az ingatlant el tudta adni annyiért. :-) Azt gondolom, akkor érezte meg azt, hogy bízhat bennem, hogy segíteni akarok és tudok.
Elkísértem az orvoshoz is, megvizsgálták és diagnosztizálták, akkor már másodszorra, hogy tényleg beteg, rosszindulatú a daganat, de még nem "az a" stádium...
Időközben a lakására is meg volt a vevő, az általam mondott összegből nem engedtünk alkudni, hiszen az egy reális és korrekt ár volt, így meglepődve tapasztalta, hogy az ingatlant el tudta adni annyiért. :-) Azt gondolom, akkor érezte meg azt, hogy bízhat bennem, hogy segíteni akarok és tudok.
Elkísértem az orvoshoz is, megvizsgálták és diagnosztizálták, akkor már másodszorra, hogy tényleg beteg, rosszindulatú a daganat, de még nem "az a" stádium...
Volt néhány hónap arra, hogy egy albérletet találjon magának, ameddig ki kellett költöznie az eladott lakásból. Ebben is segítettem és sok olyan dologban is, ami adódott, pl. bútorszállítók keresésében, egyéb teendők megszervezésében, szóval Ács Úrnak visszatért az életkedve és tényleg a jövővel kezdett el foglalkozni.
Megbízott bennem, a beszélgetéseink során elkezdte elmesélni, mi legyen majd, ha Ő meghal. Senkije sincsen itthon, a testvérei, a felesége meghaltak régebben, a két fia nagyon messze él egy másik kontinensen és nem is akarnak Magyarországra jönni. Én meghallgattam és mindig mondtam Neki, hogy ez még messze van, ne tervezze, de Ő azt mondogatta, hogy szeretné, ha minden rendben lenne és megbízott azzal, hogy intézzem a dolgokat majd akkor, ha elérkezik az idő. Ide adta a papírokat, amiket előzőleg már Ő lerendezett, kifizetett, szóval valamennyire készült a halálra, vagyis inkább csak rendben akart mindent tudni, hogy abban a pillanatban ne legyen semmi probléma, tartozás vagy elmaradás. Igazi precíz ember.
Időközben ősszel volt egy enyhébb agyvérzése is, aminek jeleként picit nehezebben fogalmazta meg és mondta ki a szavakat, de szépen javult az állapota, a kórházból is kiengedték és mondta, hogy nem tudják műteni a szíve miatt, így vagy a szíve, vagy a daganat fog idővel győzni, de megbeszéltük, hogy ezt nem kell elsietni, vigyázott is magára és próbált minél egészségesebben élni. Kivéve a cigaretta...
Időközben ősszel volt egy enyhébb agyvérzése is, aminek jeleként picit nehezebben fogalmazta meg és mondta ki a szavakat, de szépen javult az állapota, a kórházból is kiengedték és mondta, hogy nem tudják műteni a szíve miatt, így vagy a szíve, vagy a daganat fog idővel győzni, de megbeszéltük, hogy ezt nem kell elsietni, vigyázott is magára és próbált minél egészségesebben élni. Kivéve a cigaretta...
Többször szóba került, hogy Ács Úr végrendelkezne, de ezt a gondolatot rendszeresen elhárítottam azzal, hogy ráér még, nem fontos ezzel foglalkoznia, hiszen vannak még tervei. Aztán egyszer azzal hívott fel, hogy hozzak most egy végrendeletmintát, az interneten van ilyen sok, mert Ő azért mégis meg szeretné ezt írni, hogy ne legyen később gond ebből. Körbe néztem a neten, találtam sok információt, találtam mintákat is, így egyet kinyomtattam Neki és elvittem, Ő pedig azon a hét végén időt szánt erre és végrendeletet írt, a lakásban lévő dolgokat rám akarta hagyni, mondván, ne az enyészeté legyen pl. az a néhány festmény, amit Ő és a volt felesége festett, stb.
Furcsállottam, hogy ennyire siet ezzel, de elfogadtam, hogy ezt akarja, hiszen ha Neki fontos mindez, akkor megnyugtathatja magát azzal, hogy ezt is megcsinálta. Azt mondta, hálás azért amit tettem és hogy visszaadtam az életkedvét. A kész végrendeletet saját kézzel írva, aláírva átadta nekem hétfőn, hogy fénymásoljam le, és majd szerdán hozzam vissza, hogy legyen Nála is egy példány belőle.
Még egy dolgot tett ezt megelőzően, egyszer egy nap megkért, kísérjem el, így elmentünk a bankjába, ott egy rendelkezést csinált, aminek a lényege az volt, hogy halála esetén a bankszámláján lévő összeg felett én rendelkezzek. Ez az összeg komoly volt, amit meg is beszéltük, hogy sok mindenre elég lesz számára, hiszen utazni szeretne és voltak olyan tervei, amiket azért meg kellene majd finanszíroznia. Soha sem gondoltam volna, hogy egy ilyen rendelkezésnek fontos szerepe lesz a későbbiekben, de mint megtudtam, ez a legtisztább módja annak, ha valaki számára örökségként pénzt akar hagyni egy ember, hiszen adómentesen teszik át a kedvezményezett számlájára a rendelkező bankszámláján lévő összeget halál esetén. Felvetettem a kérdést, hogy erre miért van szükség, de csak annyit válaszolt, az államnak nem akarja ezt ott hagyni, van ott elég...
Ezen a napon egy néhány hónapja még számomra vadidegen ember úgy rendelkezett, hogy én legyek az örököse. Ez nem jellemző a mai világra, talán úgy gondolta, kapott tőlem segítséget és Ő is segít majd nekem, amikor távozik, de ezt nem éreztem akkor még annyira komolynak, hiszen tele volt tervekkel és célokkal, vagyis mindazok az előkészületek, amiket tett, csak egy távoli jövőt vetítettek előre.
Volt egy másik utunk is, ezt a szülővárosába tervezte. Megkérdezte, elviszem-e Fonyódra és majd mesél út közben néhány dolgot, plusz van valami, amiben segítséget kérne tőlem. Természetesen leautóztunk a Balaton melletti városba, végig beszélgettük az autópályán a távot, ott nosztalgiázott egy kicsit, majd a kikötőbe mentünk, ahol elmondta, miért szeretett volna ide jönni. Az volt a kérése, hogy ha Ő meghal, ne legyen temetése, a hamvait itt a Tóba szórjam be, mert itt született ebben a városban, szeretne végső nyugalmat is ezen a helyen. Meglepő kérés volt, de úgy gondolom, teljesíthető lesz majd, ha itt az ideje, így igen-t mondtam erre.
Jó néhány dologban segítettem Neki, éreztem, hogy Ő az aki ezt értékelni tudja és magában is nagyon hálás, ezt ki tudta mutatni, meg tudta köszönni. Kölcsön adtam neki a tv-met is, mivel nem használtam, Neki meg az új tv előfizetése miatt nem volt jó a régi kis készüléke, szóval próbáltam mindenben segíteni, amiben csak lehetett. Életöröm és vidámság költözött vissza a hétköznapjaiba. Szívesen tettem, örömmel töltött el, hogy láttam a jó hangulatát.
Sokszor beszéltünk telefonon, többször meglátogattam, mindig mesélt a múltjáról, sok érdekes dolgot és történetet. Mesélt Afrikáról, ahol igen sok éven át élt, az ott élő emberekről, a vállalkozásairól, a múltjáról. Mesélt a családjáról, köztük a testvéreiről, akik már nem élnek és a gyermekeiről, akik nagyon távol vannak, az első feleségéről, akitől elvált és a másodikról, aki egy balesetben halt meg és akitől a festészet szeretetét megtanulta, vele közös éttermük és galériájuk is volt. Időnként egy-egy történet elmesélése során mutatott fotókat is, és egyéb olyan emléktárgyakat, amik a múltat idézték fel számára. Afrikában sok éven át élt, szerette azt a helyet, élményeiről mindig olyan átéléssel és lelkesedéssel mesélt, ami mutatta, hogy nagyon jó volt számára az ott töltött idő.
A végrendelet ide adása utáni napon délután csörgött a telefon, másnap mentem volna Hozzá. Ismét Ő hívott, elkezdett valamit, de aztán a következő mondatban már csak összefüggéstelenül mondott pár szót, majd semmi, csend volt a vonal végén, nagy csend... Megszakadt a vonal. Ez bajt jelent, visszacsörögtem, de nem vette fel a telefont. Azonnal autóba ültem és mentem hozzá, az ajtaja nyitva volt és ott feküdt a földön, nézett az ajtó felé de nem reagált semmire. Kihívtam a mentőt, mert láttam, itt én nem tudok segíteni, ehhez szakember kell, gyorsan kiértek és az orvos megállapította, hogy stroke...
Először a Honvéd kórházba, majd az Amerikai úti idegsebészetre került az "öreg" az intenzív osztályra. Voltam bent Nála minden nap, az orvos azt mondta, nagyon erős a mostani károsodás és bizonytalan a kimenetele a folyamatnak, főleg ismerve az egyéb betegségeit is, az előzményeket.
Ezt azért meséltem el most, mert hihetetlen furcsa dolgok történhetnek az életben...
- Találkozom egy vadidegen emberrel, de valamiért ez több volt, mint egy "jó napot" köszönés, majd Ő elmeséli nekem azt, hogy készül a halálra
- Segítek Neki sok mindenben, amire szüksége van és Ő hálás ezért
- Tudom, hogy beteg, nem kicsit, de az életerőt visszaadtam Neki és tudom, hogy nagyon örült a segítségemnek, újra elkezdett tervezni, mi mindent szeretne még csinálni az életében, bár mesélte, hogy tulajdonképpen már nagyon sok mindent látott és megélt, elmondása szerint szép és tartalmas élete volt, vagyis ha mennie kell, nem fogja bánni
- Úgy érzem, rövid idő elteltével már barátként kezelt és megbízott bennem, én is így tekintettem rá
- Engem hívott, mikor rosszul lett, de nem arról kezdett el beszélni, hogy nincsen jól, hanem teljesen másról, gondolom érezte, hogy nincs jól és ezt akarta tudat alatt közölni, de nem kívánt panaszkodni, de végül is megtette, hogy segítséget kért
- Amit végrendeletet és banki rendelkezést írt, abban mindenét rám hagyta, mert tudta és érezte, senkije sincsen, ezzel komoly segítséget akart nyújtani nekem távozása után
- Rám bízta, hogy a végső búcsút intézzem és bonyolítsam le az Ő elképzelése szerint, ez a bizalom nagyon komoly foka véleményem szerint
Először a Honvéd kórházba, majd az Amerikai úti idegsebészetre került az "öreg" az intenzív osztályra. Voltam bent Nála minden nap, az orvos azt mondta, nagyon erős a mostani károsodás és bizonytalan a kimenetele a folyamatnak, főleg ismerve az egyéb betegségeit is, az előzményeket.
Ezt azért meséltem el most, mert hihetetlen furcsa dolgok történhetnek az életben...
- Találkozom egy vadidegen emberrel, de valamiért ez több volt, mint egy "jó napot" köszönés, majd Ő elmeséli nekem azt, hogy készül a halálra
- Segítek Neki sok mindenben, amire szüksége van és Ő hálás ezért
- Tudom, hogy beteg, nem kicsit, de az életerőt visszaadtam Neki és tudom, hogy nagyon örült a segítségemnek, újra elkezdett tervezni, mi mindent szeretne még csinálni az életében, bár mesélte, hogy tulajdonképpen már nagyon sok mindent látott és megélt, elmondása szerint szép és tartalmas élete volt, vagyis ha mennie kell, nem fogja bánni
- Úgy érzem, rövid idő elteltével már barátként kezelt és megbízott bennem, én is így tekintettem rá
- Engem hívott, mikor rosszul lett, de nem arról kezdett el beszélni, hogy nincsen jól, hanem teljesen másról, gondolom érezte, hogy nincs jól és ezt akarta tudat alatt közölni, de nem kívánt panaszkodni, de végül is megtette, hogy segítséget kért
- Amit végrendeletet és banki rendelkezést írt, abban mindenét rám hagyta, mert tudta és érezte, senkije sincsen, ezzel komoly segítséget akart nyújtani nekem távozása után
- Rám bízta, hogy a végső búcsút intézzem és bonyolítsam le az Ő elképzelése szerint, ez a bizalom nagyon komoly foka véleményem szerint
A kezelőorvos elmondása alapján tudtam, hogy ez a mostani állapota visszafordíthatatlan és bár ki nem mondták, de nem biztattak és nem bíztak a komoly javulásban. Olyan nehéz elhinni és elfogadni, nehéz látni, hogy valaki, akivel előtte néhány nappal még a jövőjéről beszélgettünk és tele volt életkedvvel, most tehetetlenül fekszik a kórházi ágyon, gépek vigyázzák minden lélegzetvételét, minden reakcióját és haldoklik. Volt néhány alkalom, mikor meglátogattam és úgy tűnt, felismer engem, néha még egy-egy mosolyt is láttam az arcán, de amit mondani akart, az nem volt érthető.
A kórházi kezelés közel egy hónapja alatt az ott dolgozók gondoskodása ellenére láthatóan romlott az állapota, voltak napok, amikor már nem is vett róla tudomást, hogy valaki ott van mellette. Az orvossal időnként konzultáltuk, egy nap azt mondta, nem tud mit tenni, néhány nap múlva át fogják vinni egy rehabilitációs osztályra, amit elfekvőnek is nevezhetünk. És mivel olyan hozzátartozója nincs Ács Úrnak, aki elérhető volna, így szociális munkásra bízzák a további sorsát, hétfőn lesz a napja, hogy átszállítják egy másik intézménybe, mert intenzív ápolásra már nincs szükség.
Ezen a pénteken, az orvossal történt beszélgetés után egy kicsit több ideig voltam Nála a kórteremben a szokásosnál, leültem és néztem azt az embert, akinek már csak a teste volt a kórházban, a lelke és a tudata valószínűleg már nem. Nagyon furcsa érzés volt, hiszen pár hónapja ismertem, de mégis egy olyan ember feküdt az ágyon, akivel ez idő alatt nagyon sok mindenről beszélgettem és akinek sikerült valamit visszaadnom abból az életkedvből, amit Ő már nem tudott magától megtalálni. Talán pont ezért találkoztunk akkor a lépcsőházban...?
Másnap, 2013. január 5.-én szombaton reggel hívtak a kórházból, hogy az éjszaka az öreg elhunyt.
Mivel az orvosok mondták, hogy ez az állapot nem visszafordítható és a rehabilitáció eredménye is nagyon kérdéses az Ő esetében, úgy érzem megváltás volt ez számára. Nem akarta megvárni az átszállítást, tudat alatt érezte, jobb feladni, mint küzdeni a megváltoztathatatlan ellen.
Amit végakarataként elmesélt, azt természetesen teljesítettem, hiszen megígértem, hogy mindent rendezek, amit itt hagyott elintézendő dolgot. Néhány általa megadott ismerősét értesítettem, akik sajnálták az esetet, a fiainak is tudtam üzenni, de semmi reagálás nem történt részükről.
Az albérletében lévő használati tárgyakat, ruhákat és nagyon sok egyebet a menhely alapítványnak adtam, Ők eljöttek érte, örültek ezeknek és jó volt látni, mikor pakoltak a mikrobuszba, hogy tudták és mesélték, kinek mivel tudnak majd segíteni ezekből a holmikból. Vagyis az "öreg" sok embernek adott még így a távozása után is valamit.
A festmények a mi lakásunkban kaptak helyet.
Egy késő tavaszi napon aztán autóba ültem, mellettem ugyanott, mint akkor az őszi balatoni úton, ott volt Ács Úr... Csak ez az autózás csendben zajlott, ez volt a legutolsó útja Fonyódra.
A kikötőhöz érve a hamvait kivettem az urnából és a szélben a mólóról a Balaton vizébe szórtam, az utolsó kívánsága szerint. Egy szál virág és az ágya mellett lévő kereszt volt az, amit bedobtam még a tóba, majd elbúcsúztam attól az embertől, aki néhány hónapon át barát volt, akinek nagyon sok mindent köszönhetek...
Ács Úr 69 évet élt, ezzel a szál virággal emlékeztem rá legutóbb a fonyódi mólónál...
Egy olyan bejegyzést írtam most, ami sokak számára hihetetlennek tűnik, mégis megtörtént velem. Nem gondoltam volna, hogy egy rövid beszélgetés vagy egy így megismert ember mennyire meghatározza majd a következő fél évet és azt hiszem, soha sem tudhatjuk, hogy valami, amit ma megteszünk, vagy éppen nem, mit változtat a jövőnkön...
