Húsvét kapcsán mindig eszembe jut ez a történet, amit most meg is írok. Természetesen a nyuszi a főszereplője, mi más is lehetne ilyenkor...? :-) 

Ha érdekel a történet, kattints... :-) 

Anno még iskolás voltam és létezett a budai Skála áruház, ami akkoriban nagy dolog volt, na innen eredeztethető igazából a nyuszik szeretete nálam. Közel laktunk a Skálához, gyakorlatilag egy utcányira, ezért rendszeresen jártam oda vásárolni, a környék legnagyobb választéka volt a hipermarketben és jó volt mászkálni a sorok között, tologatni a bevásárlókocsit és nézelődni.
Volt egy akciója az áruháznak húsvét előtt, egy bizonyos összeg felett aki vásárolt a hipermarket részben, kapott egy élő húsvéti nyuszit. Én kevesebbért vásároltam, vagyis nem kaphattam volna, de megtetszett az ötlet, elképzeltem magunknak egy ilyen kis állatot és szerettem volna egy kedves kis nyulat, úgyhogy körbe néztem, kerestem olyan embert, akinek vélhetően a kosarában lévő áru alapján nagy volt a végösszeg a pénztárnál. Találtam is valakiket, akiktől megkérdeztem, a blokkot kérik-e, mert ha nem, akkor én elvinném és kapnék érte egy nyuszit. Végül egy hölgy rám mosolygott és ide adta, én boldogan mentem a ketrecekhez regisztrálni, hogy van ilyen blokkom. :-)
A papír leadása után választhattam, nem kevés nyúl várta, hogy gazdára találjon húsvét előtt, a nézelődés közben megtetszett egy aranyos kis nyúl, ráböktem, hogy Őt szeretném. Segítettek, kivették a ládából, elmondták nagyjából, mit kell tenni a nyuszival, majd ide adták, én meg boldogan vittem haza a bevásárlás után. Út közben szereztem neki egy nagyobb karton dobozt, valamennyi kaját a piacról (mindig vannak feleslegessé vált zöldségek ott, így ez nem volt nehéz) és nagyon örültem neki. A szüleim nem annyira, mikor meglátták a szerzeményt, azt mondták, a nyúl nem lakásba való, de mivel csatlakozott hozzám az öcsém és Ő is örült, döntetlenné vált a helyzet, két gyermeki igen állt szemben két szülői nemmel, így maradhatott az állat.
Kint az erkélyen csináltunk Neki helyet, ott élt, gyakorlatilag elindult valami új az életünkben, külön feladat volt tisztán tartani a dobozt, etetni a kis állatot, de jó volt. Néha behoztuk a lakásba, olyankor boldogan rohangált ide-oda, néha bogyókat is hagyott ugrálás közben, ennek szüleim ismét nem nagyon örültek, de ahol nyúl van, ott ez is megtalálható... :-)
Takarítottunk utána. 

Nem sokkal később egy másik vásárlás alkalmával találtam egy blokkot a bevásárló kocsiban, ami senkinek sem kellett, de az értéke ismét jó volt. Egy nyúl nem nyúl, az akció meg még érvényes volt... :-) Mivel ketten voltunk tesók, de csak egy nyúl volt az erkélyen, így gyorsan beváltottam egy másodikra a papírt, és vittem haza a szerzeményt...  
Ezt már könnyebben fogadták a szüleink, de azt azért kijelentették, hogy több nem jöhet, attól a naptól két nyuszink volt hosszú ideig, imádtuk őket.

Egy kicsit elkanyarodok a nyulaktól, mert a húsvét volt az apropója annak is, hogy Ők hozzánk kerültek. Akkoriban nagy divat volt, hogy a fiúk húsvét hétfőn reggel neki indultak és a lányokat, asszonyokat meglocsolták mindenféle kölnivel, előtte hülye versikéket mondtak, utána pedig csokit, tojást, némi pénzt kaptak, a férfiak pedig többnyire a tojás mellé egy kis szíverősítőt. Délelőtt még csak helyenként, délután már könnyebben lehetett találkozni olyan locsoló bácsikkal, akik bizony elég bizonytalanul közlekedtek az utcákon. :-) 
Mi is így tettünk, végig látogattunk sok rokont, néhány közelebbi ismerőst. Egy ideig én voltam a nagy fiú, kaptam is a csoki mellé egy kis zsebpénzt, kisöcsém pedig csokit, aztán jött az a korszak, hogy már öcsém is nagyobb fiú lett, na akkor többnyire Ő kapta a zsebpénzt és mert én már nagy vagyok, így nekem csak tojás vagy csoki volt a locsolásért a köszönet, az élet érdekesen alakította ezt is. Amúgy sem lelkesedtem a locsolkodásért, de kedden a suliban mikor mindenki elmesélte, milyen hétfői "egyenleget" locsolt össze, nem voltam az élmezőnyben ezzel.
A locsolkodást ma meg már egyre többen nem szeretik, a hölgyek sem várják a locsolókat, a fiúk sem igazán indulnak neki ennek a körnek, szép lassan szerintem csökken a húsvétnak ez a fajta szellemisége. Vagy talán tévedek...?    

De maradjunk az alap-témánál, sokáig, több hónapon át nevelgettük a két házi nyuszit, ha mentünk ki hozzájuk, már látszott rajtuk, hogy örülnek, megismertek minket. Nőttek, aranyosak voltak és barátságosak, folyamatos törődést igényeltek, de ezt megkapták tőlünk. És persze meg voltak már a piacon a bevált zöldségesek, akiktől kaptam kaját nekik, lett táp is, elkezdtünk utána nézni (akkoriban még nem volt internet, viszont volt könyvtár) annak, mi is kell a nyúlnak, hogy jól érezze magát. Apu is adott tanácsokat, hiszen testvére vidéken nyulakat is tartott, így nem voltunk elveszve. És meg is volt mindenük, jó volt Nekik nálunk. 
Volt, hogy levittük az udvarra, természetesen egyesével őket, a fűben rohangáltak, ugrándoztak, próbáltuk egy kis területen tartani Őket, hogy aztán ne legyen gond a megfogásuk, mert azért nem volt kicsi a társasház udvara, tele bokrokkal, füves résszel, szóval észnél kellett lenni, de ugyanakkor jó volt látni, hogy valóban jól érzik magukat. Máskor a lakásban hagytuk Őket kicsit játszani és ugrálni, idővel már nem zavart senkit sem, hogy néhol bogyókat hagynak, jópofa dolog volt nevelgetni Őket és valamilyen szinten talán egy kis felelősségérzetet is adtak nekünk, gyerekeknek.

Aztán elmaradt a happy end, bár szerintem többen azt szeretnék olvasni. A történet vége annyi lett, hogy hónapokkal később egyszer mire haza értem, nyúlpörkölt volt a vacsora, mert már elérték a vágósúlyt apám szerint. Ő realista volt, vidéken nőtt fel és racionálisan gondolkodott a háziállatokról, én nem annyira. Legalábbis ezzel a két nyuszival kapcsolatban nem. Aznap este nem voltam éhes...