Megérkeztünk Milánóba, és igazából innen kezdődik a történet, mivel a repülőtéri találkozó és az utazás Urbán Bencével és Tatár Csillával olyan korán volt, hogy szinte még félig aludtunk... :-)
Szóval leszállt a repülő, a kora reggeli friss levegő és a tény, hogy itt vagyunk, felébresztett mindhármunkat. A kijáratnál találkoztunk az elénk küldött sofőrrel és a reggeli csúcs előtt begurultunk a városba. A forgalom nyugodt volt, de az feltűnt, hogy minden sofőr a legkisebb adandó lehetőséget is kihasználta, hogy haladni tudjon a célja felé. Mégis kívülről egyáltalán nem tűnt zűrösnek a dolog, hiszen láthatóan mindenki tudta, mit csinál és ami itthon nem nagyon jellemző, tudták azt is, hogy a másik mit fog csinálni. Így zajlik Olaszországban a közlekedés, nekem tetszik ez és biztos, hogy majd egyszer visszajövök autóval, na meg persze Ritával ide. 

A "Starhotels Rosa Grand" volt a szállásunk, ahol megkaptuk a szobát, mindenki külön kétágyasat, kellemes, igényes, de tipikusan szállodai szoba hangulatát árasztotta a helység. Ami nem baj, sőt, jobb is, ha nem elég otthonos, mert távozáskor könnyebben indul el az ember. 
A szobában egy borítékban várt mindenkit a programokról szóló tájékoztató, valamint egy reklámtáskában sok olyan, amit az utazást szervező Martini cég juttatott el részünkre. A térképen a város nevezetességei voltak láthatóak, mi pedig Bencével kitaláltuk, hogy reggeli után a szabadidőnket egy rövid kis környékbeli sétával töltjük el. Nem bántuk meg, hangulatos és nagyon szép város Milánó.

A Dóm három percre volt a szállodától úgy, hogy közben kerülgetni is kellett az építkezést, a felújítást. Hihetetlen sok (az útikönyvek és tájékoztatók a pontos számot is írják) szobor van a Dóm oldalán és tetején, ezek egy részét épp felújítják, nehezen tudom elképzelni, hogy van vagy lesz olyan pillanat, amikor minden készen van és egyetlen állvány, egyetlen munkásember nem fog valahol dolgozni a homlokzaton.

Az épület egy része el van takarva, de ezt csak a második alkalommal vettem észre, nappal fel sem tűnt. Annyi volt érdekes, hogy a Dóm oldalában egy nagyon nagy kivetítőn állandóan reklámok mennek, és néhány szponzor nagy méretű plakátja is takarja a felújítást. Este tűnt csak fel, hogy a takarás kívülről nem csak egy sima háló, hanem rá van festve, nyomtatva az eltakart épületrész látványa, így nem tűnik fel hirtelen ránézve, hogy nem a Dóm azon részét látja az ember, hanem egy nyomtatott takarófóliát.

A tér hangulata, építészeti szempontból különleges és nagyon látványos részletei is megfogtak.

Természetesen a fagyi nem maradhat el egy olasz séta alkalmával. Ez nagyon finom volt, kis tégelyben adták, az ízek pedig kiválóak voltak, így sétálva, fagyizva nézelődtem, és próbáltam minden pillanatot, minden jó érzést magamban rögzíteni.

Kávét én nem iszom, de lépten-nyomon kávézókra lehet találni, ahol emberek kellemesen beszélgetve élvezik az ízeket és az életet.

Rájöttem mászkálás közben, mi az ami nagyon tetszik itt nekem. Az a hangulat, az a nyugalom és nyüzsgés, ami az egész környéket áthatja, az olyan kellemes és olyan pozitív hatással volt rám, amit eddig nem sok nagyvárosban éreztem, ahol jártam. 

A különböző "élőképek" szoborként vártak mozdulatlanul arra, hogy egy turista oda menjen hozzájuk, azonnal pózoltak, mosolyogtak, majd az elkészült kép után várták a "jattot". Poénos volt, és egyben jópofa. A divat városa Milánó, ennek megfelelően minden márka és minden ismert cég képviseltette magát itt kisebb vagy nagyobb boltokkal.

Tovább is mentünk a főtérről, egy szép nagy várat is találtunk, rengeteg turista járt ott, és megértem, a látvány tényleg komoly volt. Az épület és a környezete mind hangulatában, mind építészetében olyan volt, amit nem volt szabad kihagyni. Több kiállítás is volt belül, azonban idő hiányában csak kint tudtunk egyet nézelődni.

Az embereket nézegettem, csak annyit tudok erre mondani, hogy sokszínű forgatag volt az egész, nem lehetett tipizálni az öltözékeket, mert minden korosztály és minden divatirányzat, legyen az új vagy régebbi, itt megtalálható volt. Mégis a sokszínűség mellett volt egy összhangja az egésznek.

A "bubi" helyi megfelelője jópofa volt, sokan kerekeztek a városban, ott már kialakult ennek a működése.

Utcazenészekkel is találkoztunk, a hangulatot Ők is meghozták, szóval jól éreztem magam.

És volt pl. egy férfi, aki répából, retekből faragott kis szobrokat hihetetlen kreativitással és ügyességgel, amiket meg lehetett vásárolni.

Bele szaladtam egy karkötőárus afrikai srácba, azaz abba a marketing folyamatba, amit Ők képviseltek ott a Dóm környékén. Vagyis inkább Ő csapott le a turistára...? :-) Kedvesen mosolyog, az első kérdés, honnan jöttünk, majd azon a nyelven kommunikál tovább, igaz nem választékosan és nem sokat, amilyen országot említett Neki a turista. Mondja-mondja a saját monológját, közben a kezemre tesz egy karkötőt, amit én próbálok elhárítani, de azt mondja, nyugalom, nincs probléma. Nem akartam vásárolni, de tudtam, ennek az lesz a vége, egyszer Tunéziában így már tulajdonosa lettem egy fejkendőnek, de ez a folyamat megállíthatatlan volt és valljuk be, valahol tetszett is a talpraesettség, a rábeszélés, a stílus. Ez volt az igazi kereskedés, nem megvárni míg a vevő vásárol, hanem eladni neki azt ami a portéka. Végül is kettő ilyen cérnából font szalagot tett fel a csuklómra, majd elmondta, hogy ennek ára van. És ott jött az alku, hogy én ezt nem kértem, meg hasonlók, majd a zsebemben lévő aprót oda adtam neki, amiből Ő már nem adott vissza, így karkötőnként egy euróért most már "szerencsém" lesz... :-) 
Nem messze onnan ismét jött oda hozzám barátságosan egy másik karkötőárus, de csak megráztam a fejem és mutattam, hogy nekem már van, mire visszamosolygott, és távozott. Sokan vannak és a turista csak úgy tudja elkerülni a vásárlást, hogy egyszerűen nem-et mond mindenre. Na ezt nem tettem meg én, de azt gondolom erről, hogy a marketing, amit a srác csinált, ennyit megért, mert élmény volt és mert a befektetett energiát is meg kell fizetni, nem csak a színes karkötőt... :-)

És van "NH" itt Milánóban is... :-)

Nézegettem a város tömegközlekedését. A metróhálózat a térkép alapján gyakorlatilag sokszorosa a Budapesten található metrónak, a villamoshálózat pedig szinte beszőtte a várost. Ennek megfelelően az autókat mindenhol alárendelték a tömegközlekedésnek, mégis haladt mindenki. nem egyformák a villamosok, de nem csak megjelenésben, hanem korban sem. Volt ott modern és volt nagyon régi, ám mindegyik hibátlanul működött, és pont ez a sokszínűség tetszett nekem, ahogy megfértek egymás mellett a különböző korokat idéző szerelvények. 

Maga a közlekedés egyébként jól kitaláltnak tűnt, a szűk utcák, a hihetetlenül sok robogó és az autók összességében jól alkalmazkodtak a körülményekhez. Aki nem akart gyalogolni, de ugyanakkor haladni szeretett volna, robogóra ült, legyen az férfi vagy nő, üzletember vagy diák. A kis motorok hegyekben álltak minden járdán, néhol pedig érdekes elektromos egyszemélyes kis járműveket láttunk. Megmutatom, mert ez már több, mint egy robogó de kevesebb, mint egy autó... 

Az első nap este már olyan program volt, ami után fáradtan kerültünk ágyba, szombaton is későn értünk vissza a szállodába, de egy nagyon rövid kis sétát tettem a vacsora után a Dóm környékén, mert kíváncsi voltam az esti hangulatra. Meglepett, hogy a lámpafényben szinte minden ugyanolyan volt, mint nappal, annyi különbséggel, hogy a tér környékét intenzíven takarították, de a turisták és helybéliek kavalkádja éjfél után is olyan volt, mint nap közben. 

És ami ott is megtalálható éjszakánként, az a hajléktalanok világa, csendesen aludtak és várták a másnapi forgatagot a dómtól egy percre...

Vasárnap este fáradtan, de az előző éjszakai emlékezetes feeling miatt visszamentem fényképezőgéppel a térre, és még néhány olyan fotót kattintottam, ami visszaidézi ezt a tipikus nyári kellemes hangulatot, amit ha valakinek van lehetősége rá, igen is éljen át ott Milánóban, mert egy élmény. Energiával, pozitív hangulatban tértem vissza a szállodába aludni, mert már csak néhány óra volt az ébredésig, mivel az a járat, amivel kora reggel érkeztünk, 8 óra körül indult vissza Budapestre, így hajnalban jött értünk az autó, amivel kivittek bennünket a repülőtérre. Ahol búcsúzóul még egy Ferrari Shop-ot és egy "csokifiat"-ot fotóztam, emlékül. Fáradtan, ám tele élményekkel jöttem haza, most ennek egy részét írtam meg, így a hét vége több részletben és több témához kapcsolódóan, de a blogon most már teljes egészében olvasható.